2015. január 30.

Életmódváltás? Nagyon úgy néz ki...

Sokk. Legbelül talán nagyobb, mint amikor megtudtam, hogy van a fejemben valami. 

Az étkezés/étel mindig is egy masszív meghatározója volt az életünknek. Az összejövetelek, a kirándulások, az utazások, a nyaralások, a munkám, mind külön íz, illat, zamat, aroma. Nekem az egyik legnagyobb szenvedélyem az életben. 
... és most ezen lesz változtatva.
Tehát. 
Egy évig nem ehetek semmilyen húst, tejterméket. Emellett nagyjából egész életemben le kell mondanom a glutén tartalmú élelmiszerekről és egy csomó egyéb mindenről. 
Ez a diéta a krumplira és rizsre épül. Fehérje szegény és a sav-lúg egyensúlyt tartja  karban a szervezetben. Vannak bizonyos zöldségek és gyümölcsök, melyek nem fogyaszthatók. Vagy azért mert savasítanak, vagy a fehérjetartalmúk miatt, vagy amiért és ahogy beépülben, felszívódnak a szervezetben. 
A doktornő ezeket kutatja már hossszú évek óta és semmi sem a véletlen műve. Szerinte így lehet megakadályozni, hogy ne nőjön az kis g.ci. Hiszek neki.
De akkor is sokkolva vagyok. Félek az elmaradt élmények hiányától. Nem a hús fog hiányozni, hanem az élmények. A Balaton-felvidéki bicózásokkal egybekötött fröccsözések, a strandos lángosozások, a grillezések, bográcsozások, szülinapok, étterembejárások, családi fagyizások, pizzatesztek, hamburgerezések. 
Van arany középút? Nem tudom. Most elszánt vagyok, mert érzem, hogy kell a változás. Szükségem van a változtatásokra. 
A szekrények, a kamra és a hűtő telis-tele van mindenféle élelmiszerrel. Nagyon sok mindent nem tudok már hasznosítani. A szívem vérzik, hogy sok mindentől meg kell válni és káoszt érzek a fejemben. Mit mivel, hogyan? Az eddig jól betudott rutinnak vége, mindent másképp kell csinálni. Nincs kenyér és tejföl például.
Egyszer azt nyilatkoztam egy magazinban, hogy fokhagyma és tejföl nélkül nem tudnék élni. Hát pedig most tejföl nélkül fogok. Meg sok minden más nélkül. 
Tehát most ez  feladat.

2015. január 29.

Január 27. tömény egy nap

Időpontom volt a kineziológushoz és egy orvoshoz, aki egy kedves "sorstársamnak" sokat segített. 

Ez egy külön sztori. 
Ráírtam FB-on erre az ismerősömre, egy hétköznapi témában és mellesleg megjegyeztem neki, hogy hamarosan megyek MR-re és baromira ki vagyok miatta, na de ő ezt tudja, milyen érzés. 
Azt gondoltam tudja mi van velem, mert a férjével megosztottam a helyzetet. Nem tudta és baromira kiakadt. Ő egy bazi kemény emlőrákon van túl, két gyerekkel, szerető férjjel. Mellesleg a csaj csontra olyan anyag, mint én. Stílus, habitus, értékrend, életfelfogás, külső stb.
Közölte, hogy fel kell keresnem a dokiját és beszélnünk kell, mielőbb. 
Beszéltünk. A doki akihez el kellett mennem, egy neves intézmény eldugott kis laborjában, 25 éve kutatja, hogy mi a bánat okozza a testben a daganatok, ciszták és egyéb nyalánkságok kialakulását. A kaja a lényeg. Az a szenvedély, ami az egész életünket körbeveszi, behálózza és sokban meghatározza. 
Sorstársam mióta követi a doktornő által kidolgozott étrendet, 23 kilót fogyott, a tumormarkerei zuhannak, a húgysavszintje csökkent és állati jól érzi magát a bőrében.
Így kerestem meg én is ezt a dokinőt.

Éreztem, hogy itt nagyon durva változások lesznek. Már régóta érzem, hogy változásokra van szükségünk. 
Hogy az életvitelünk elment egy nagyon rossz, masszívan hedonista irányba, sok-sok kellemetlen testi tünetet okozva.

Na de előtte a kineziólógushoz mentem.
Vártam a találkozást, mert jól éreztem magamat nála előző alkalommal is. Ezúttal sem volt másképp.
De nehéz kifejezni, hogy mi volt ott! Már hatodszorra kezdem el a mondatot...         Szóval, a lényeg, hogy nem számít ki mit gondol rólam, a lényeg, hogy magamban bízzak, hogy tiszteljem magam, a saját akaratomat és ne féljek ezt kinyilvánítani. Az érzéseimet, véleményemet magabiztosan és határozottan képviseljem. Egyedül hozzak meg döntéseket és ne féljek véghez vinni őket. 
Ez azért érdekes módon összekapcsolódott a szándékommal, hogy szeretnék egyedül elutazni az USA-ba, illetve, hogy egyedül megyek rögtön egy doktornőhöz, aki érzésem szerint ütős dolgokat fog mondani.
Ismét jobban éreztem magamat a nála eltöltött idő után, így felvértezve rohantam a másik helyre.

A doktornő rövid bemutatkozás után rögtön azzal kezdte: "-Maga tejérzékeny!" Kérdem tőle: "-A pöttyeimből gondolja a nyakamon? -Nem, de azok is amiatt vannak!"
Szóval ránézésből meg tudja állapítani ki a tejérzékeny. A testalkat, bőrszín, bőrpír, kiütések, jellegzetesen fodros elhízás. Nem laktózallergia, fehérjeérzékenység! 
Megnézi a laboromat és megállapítja, hogy a májam be van gyulladva és folyamatos gyulladás van a szervezetemben. Beszélgetünk a testi tüneteimről, a család kórtörténetéről és ő bölcsen bólogat. Minden egybevág.
A szervezetem nem tolerálja a sok fehérjét, melyet a hedonista életmóddal bevittem a testembe és a hajhullás, kiütések, vizesedés, szédülés, itt fáj-ott fáj, agydaganat a következménye. 
Egy daganat másfél-két év alatt alakul ki, többnyire egy erős sokk-, stresszhatással. Stimmt.
Tehát! Egy évig nem ehetek húst, nem ehetek semmilyen tejterméket, glutén tartalmú ételeket és sorolja, sorolja. Próbálok jegyzetelni, de csak a káoszt hatványozom a macskakaparásommal.
A "kotta" ott van a kezében. Minden le van írva. Magyaráz, van amit értek, van amit nem. A lényeget azért elkapom és tudom, hogy igaza van. Próbál kemény lenni, de látom mögötte a jószándékú és vajszívű embert. Nekem kell a seggberúgás, hogy változtassak és most ez az!
Zsong az agyam. Kissé sokkolva vagyok, pedig számítottam hasonlóra. 
Majd folytatom a lényeggel...

2015. január 26.

Január

Tyűűű, rég nem írtam! 
Ennek azért vannak okai... 
Az ünnepek utáni jött egy depresszív időszak, a hétköznapok mókuskereke és szürkesége rázott vissza egy biztonságos, kényelmes és nyugodt állapotba. A sok zabálás és henyélés után jó volt újra edzeni járni és dolgozni. Az új év rejtegetnivalói továbbra is kétségbeeséssel és félelemmel töltöttek el. A kontroll MR-re már meg volt az időpontom, ha eszembe jutott, gyomorösszerándulással reagált a testem.

Aztán volt egy "élményem" a családommal is. Egy olyan élmény, ami újra előhozott olyan érzéseket, amelyek régebben gyötörtek, melyektől órákig pityeregtem és nem jött álom a szememre, melyektől egyedül, kivetettnek, nem tisztelve, el nem ismertnek éreztem magam. 
Ültem az családi asztalnál és borzasztóan egyedül éreztem magam. A vitában/témában senki nem fogta pártomat, senki nem értette álláspontomat és ami a legfontosabb, az ÉRZÉSEIMET. Én legalább is így éreztem. 
Ez egy héttel a vizsgálat előtt volt. Mondják, hogy borzasztó labilis és érzékeny az ember ilyenkor. Persze. De akkor is csalódott voltam. Mert a hozzáállásuk lehet, hogy változott a családomnak, na de az érzéseik velem szemben, nem. Gondoltam azokra az emberekre, akik viszont értenek és így szeretnek. Mert vannak ilyenek és ez jó érzéssel tölt el.

Aztán eljött az MR napja. Mikor kézhez kaptam a leleteket, próbáltuk kibugászni, hogy mi van benne, de sokra nem mentünk vele. Nincsenek rajta méretek. Úgy néz ki, az OITI-ben majd az orvos állapítja meg, hogy mi a helyzet. 
De akkor is megnyugodtam, ahogy túl voltam a vizsgálaton, jobban éreztem magam. 
Holnap megyünk az orvoshoz. Izgulok, de másképp. A következő bejegyzés szóljon arról, hogy miért.

2015. január 6.

Újév- új év

Ma 6.-a van, vízkereszt. Talán egy fokkal jobban érzem magam, mint újévkor.
Szilveszter éjszakáján, éjfélkor, a himnusz alatt eltörött a mécses. Legszívesebben kirohantam volna a helyiségből, de nem akartam 18 ember között drámázni, így csak csendben, de kétségbeesetten bőgtem. 
Új év. Boldogat. 
Ez most nekem nagyon nem ment. Újra ezernyi kérdéssel találom szemben magam. Mit hoz nekem ez az év? A betegséggel együtt megnyugvást, megbékélést? Vagy további betegséget, kétségeket, félelmeket?
Nekem nem boldog új év egyelőre...

A facebook-os köszöntéseken is kibuktam. Még újév hajnalán ezt posztoltam ki:

Nem kívánok minden kedves ismerősömnek KÖZHELYESEN boldog új evet. Aki a szívemben van, arra úgyis szeretettel gondolok az élet különböző pillanataiban és nem a fb-on osztom a személytelen jókívánságokat.

Bizonyára sokan gondolták, hogy mekkora nagyképű, bunkó ez az Eszti... Nem érdekel.  Nekem, most nem kellenek a közhelyek. Még az öcsém is mondta, mikor beszéltünk, hogy nem kíván boldog új évet, mert ő is utálja ezeket a kötelező köröket. Nem ez a lényeg most. De máskor sem. 

Szóval most kissé depresszióba estem, de dolgozom rajta, hogy másképp legyen. 
Ma csak pár órát dolgozok, így a reggelt edzéssel kezdtem, majd lazán, tettem-vettem meg ráérősen felporszívóztam. Így most jobb. 

Van még valami amit nagyon a fejembe vettem és sokat gondolok rá. 
Meg akarom látogatni az amerikai rokonokat Kentuckyban. Mivel két évet éltünk ott, mindig is álmodtam róla, hogy újra ott vagyok. Azt hiszem eljött az idő, hogy újra ott legyek. 25 év után nosztalgikusan vágyok rá, hogy felkeressem a régi barátokat, ismerősöket, helyeket. Tudom, hogy nagyon-nagyon jó lenne. Magamban, egyedül, napi kötelezettség nélkül, mint egy amazon :) Ahogy mindig is vágytam az ilyen kalandokra. Ha nem lesz akadálya, meg is fogom valósítani!

Nagyon várom már a következő MR kontroll időpontját! Már csak pár hét. ...és nagyon fosok. Tele vagyunk tervekkel, nem húzhatja keresztbe a számításaimat semmi!


PS: Borzasztóan elkeserít, hogy ettől az ostoba szilveszteri durrogtatástól mennyi kutya ment világgá! Egyszerűen nem értem, honnan a fenéből jött ez a primitív szokás. A pezsgő-virsli kombó oké, de a durrogtatás!!! Új év óta posztok tömkelegét látom a fb-on, eltűnt és talált kutyákról. Az ijedt kisbabákról, gyerekekről, idősekről nem is szólva. 
Az ostobaság mellett tiszteletlenség is azokkal az öregekkel szemben, akik megjárták a háborút, forradalmat. Gyakorlatilag azokat az időket imitálják a durrogtatók...