2015. április 23.

Vihar dúlta óceán...

... a lelkem most.

El sem lehet ezt mondani. 

Agydaganatom van. Oké, hogy még kicsi és jóindulatú, de kérdéses mi/hogyan tovább.
Az apámmal sokadszorra balhéztunk össze, nem látok reményt a helyzet javítására.
Ennél fogva, el kell költöznünk.
Nincs saját lakásom, házam amit pénzzé tudnánk tenni. 
Életre szóló hitelt kell felvennünk, hogy 100%-ig önállósodjunk. 
Életre szóló. Nekem mennyi ez?
Mi lesz, ha én nem leszek? 
Az apámnak nem megy az elfogadás, pedig egész életemben meg akartam felelni neki....és mindig is féltem tőle.
Tehetek bármit, lehetek elszánt, akkor sem tudom befolyásolni a gondolkodásmódjukat a szüleimnek.  
Úgy érzem a lelkem megszakad. Sok minden fáj.
Meg is betegítettem magam, hogy jobban becsüljenek, szeressenek, figyeljenek rám. 
Nem akarok ebbe a betegségbe belehalni!!!!!!!!!!
Nem leszek beteg. NEM! Egészséges leszek!

Ehhez pedig el kell innen mennünk. Évek óta hitegetem magam. Jó itt nekünk, nincs hova és miből, a gyerekek miatt jobb itt, kényelmes, itt mindenünk megvan... és mégsem. Évek óta nem vagyok boldog itt. Mindig szorongok valami miatt. A négy falon belül van az otthonunk, nem tovább. Pedig mekkora udvar vesz körül minket!
Nekem saját élet kell. Saját család, saját fészekkel. Saját vakondtúrással, saját tarackkal, saját szomszéddal,  saját poblémákkal, saját örömökkel. Akkor legyen átjáróház amikor én akarom, akkor legyen a fű lenyírva amikor nekem tetszik, a kutya az én fáimat pisálja le, a kaput akkor zárjam be amikor én szeretném, az jöjjön el akit én hívok meg, addig maradjon míg nekem van hozzá kedvem. 
Soroljam még? 
Elképzelhető, hogy életünk legkeményebb időszaka vár ránk, de az is valószínű, hogy sokkal boldogabb. 
Kedvenc mondásom, hogy úgy még nem volt, hogy sehogy sem lett volna...
Egyre biztosabb vagyok az elhatározásunkban. Mert legbelül tudom, hogy nem a diéta vagy a fizetett orvosok a megoldás. Nem ám! 

Várom a vihar elcsendesülését. Nem baj, ha kicsit hullámozni fog még utána, csak a vihar menjen innen, mert nem akarok odaveszni...


 

Szent Kristóf ház

A minap beugrottam a nagynénémet meglátogatni a Szent Kristóf házba. Ez egy napközirendszeres otthon, sérült fiatalok számára. 
Nem volt a téma ismeretlen, mert évek óta működnek itt a szomszédban és minden kedden összegyűjtik a környéken a kerítésekre kiakasztott PET palackokat.
Be lettem mutatva Istvánnak, aki teljesen "képben van", csak furcsa a tekintete, tartása és mozgása. Rendkívül érdeklődő és kedves volt. Közben odaszaladt hozzám egy szép arcú lány, Manócska és átölelve üdvözölt, mintha régi ismerősök lennénk. Miközben szorított, kérdezte, hogy ki vagyok és elmondta, hogy nagyon szeret. Ekkor már rendesen zavarban voltam. 
Ezután érkezett Roli, aki épp úgy üdvözölt, mint a lány és még össze-vissza puszilgatott közben. István látva ezt, közölte, hogy ha Roli is, akkor ő is és újra kaptam egy hatalmas szeretetölelést. 
Mindez pár perc alatt zajlott le és olyan szinten összezavarodtam, hogy azt sem tudtam, hol vagyok hirtelen. 
Aztán egyszer csak BUMM beugrott, hogy ők is valakiknek a gyerekei és micsoda szerencsés ember vagyok, hogy az én gyerekeim, nemhogy egészségesek, hanem szépek és okosak is. 
Aztán elkezdtem bőgni. Potyogtam a könnyeim rendesen. István magára vette, egy pillanatra elszomorodott, mert azt hitte éppen kinevetem. Mert ők hozzá vannak szokva, hogy kinevetik őket... 
Nagynéném megnyugtatta, hogy egyszerűen elérzékenyültem. István el kezdett kérdezősködni, hogy tudnék -e ott dolgozni, én meg csak hebegtem-habogtam.
Mikor indultam haza, tolakodtak, hogy ki kísérjen ki. 
Döbbenetes élmény volt az egész. 
ELFOGADÁS.
Sok mindenki gyakorolhatná...
Szerintem menni fogok hozzájuk máskor is.

2015. április 19.

Diéta - másképp

Nem hagytam abba a diétát, csak módosítottam rajta. Éppen annyit, ami a lelkemnek már elég. Mert érzem és tudom, hogy kell az életmódváltás, de úgy, hogy meg legyen az egyensúly. 

Húst továbbra sem eszek. Nem hiányzik annyira és úgy érzem, jót tesz a testemnek és a lelkemnek. A csirkemell engem egyébként sem tenne boldoggá. Én az a körömpörköltes, odalasos, töpörtyűs fazon vagyok. Ezeket pedig most hanyagolom, addíg, míg jól esik. 

Halat eszek. Szeretem a halat nagyon és nagyon jó a hús pótlására egészség és lélek szempontjából is. Nem viszem túlzásba, de egy héten egyszer fogok enni. 

A glutént továbbra is kerülöm, de nem vagyok hajlandó kizárólag a rizslisztet használni. Sütöttem már gluténmentes kenyeret 6 féle gabonából/magvakból és lényegesen nagyobb élvezetet nyújt, mint az a borzalmas rizskenyér. De ez csak reggelire 3 szelet. Max frissen vajjal :)

A tejtermékekkel továbbra is tanácstalan vagyok. Nem merek tejfölt, kefirt enni, pedig nagyon jó lenne. Egyelőre parkolóállásra állítottam ezt az ételcsoportot. Még figyelem magam, aztán majd meglátom. 

De fogok enni minden zöldség-gyümölcsöt amit megkívánok! Meg savanyúságot is. Kell a testemnek. A magvakat sem fogom nélkülözni, ami jön és megkívánom, megeszem. Az ecetet, fűszereket is teljessséggel használom. 

Cukrot eddig sem használtunk sokat, de amibe kell, abba rakok. Ez nem több, mint 1 kg havi szinten. Talán még annyi sem. A sütikről teljesen leszoktunk, nem édesszájú a család. Viszont néha teszek egy kis mézet a fekete teába, mert rájöttem, hogy üresen nem szeretem. ellenben a zöldet nagyon megszerettem és csakis üresen. 

Alkoholt továbbra is kerülöm, mert az sehogy sem jó. Viszont egy fehér hosszúlépés időközönként szerintem bele fog férni. 

Alkalmakor pedig mértékkel és ép ésszel bűnözök. Legyen az egy szem pogácsa, vagy majonézes saláta, vagy vega gyros. Ennyi muszáj, hogy beleférjen, de fogom figyelni a testem reakcióit. 
Úgy gondolom ez nem felelőtlen döntés, hanem ésszerű. Figyelni fogom magamat és az ösztöneim szerint fogk döntéseket meghozni. 
Sokkal jobb a kedvem, a közérzetem, reménteljesebbnek látok mindent. 
Egyébként mínusz 8 kilónál járok :)

2015. április 8.

Azt hiszem vége van...

...ennek a diétának.

Húsvétkor kiborult a bili, eltörött a mécses, megdőlt a rendszer.
Próbáltam készülni az ünnepre, de nem ment úgy, mint máskor. Kedvetlen voltam, befelé forduló, ingerült, összezavarodott, szétszórt.
agyaltam a húsvéti kalács receptjén. Rizsliszttel, tej nélkül. Szombat késő este még megcsináltam a gyönyörű cserépedényemben és vártam, hogy megkeljen. Lassan, de megkelt, majd meg is sütöttem. Nem nézett ki jól. Másnap a reggelihez készülődve megszegtem. Aztán az el sem kezdődött ünnep vége is lett számomra.
Száraz volt, morzsálódós és kemény. Odabasztam a férjemnek, hogy boldog húsvétot. Aztán szépen félreraktam egy tányérba, hogy majd le kell vinni a tyúkoknak. már akkor fojtogatta sírás a torkomat.
Aztán elkezdtünk áthurcolkodni anyuéklhjoz, a gyerekek is megragadtak valamit.
Látom, mindenki ül a húsvéti terített asztal körül és ott a félrerakott kalács. Na ott elborult az agyam, megfogtam, mondtam, hogy ez szemét, kiszaladtam vele és elhajítottam tányérostól és elkezdtem zokogni. Kétségbeesve, megnyugtathatatlanul zokogtam hossszú perceken át.
Hová lett az eddigi életem? Hová lettek az alkalmak? hová lett az ünnepi húsvét? Hová lett a kelt foszlós kalács nyújtotta öröm? Hová lett az életvidám nő belőlem? Hová lett az élményimádó családom?
Férjem nyugtathatott, hogy itt a vége. De nem nyugodtam meg. Nem, mert ott kering az a sok minden a fejemben. Fehérje, túl sok fehérje, nem tudja lebontani, savasít, erjesztett, génmanipulált, kazein, glutén, örökletes, skizofrénia, kell, Kell, KELL, KELL!!! Nem kell!

Mikor lenyugodtam, leültem a húsvéti asztalhoz és megettem a kis rizslisztes kenyeremet meg kencémet az ízetlen zöldségekkel.
Bábeli zűrzavar, azt éreztem a fejemben, a lelkem pedig sajgott.
Nem, nem gondolom, hogy ez így jó. Érzem, hogy süllyedek a mélydepresszióba, nem csillog a szemem, nem izgat fel semmi, nincs libidóm, nincs inspiráció, nincs napsütés.
Ez nem én vagyok. Ez nem az egészséges Eszti! Ez nem az ami szerint a családomat nevelem! Ez nem az az értékrend , amit képviselek! Ez így nem éri meg! Nincs egyensúly. A legbelső ösztönöm az súgja tévúton járok.
Úgy érzem, hogy ahhoz, hogy éljek, nem kell lemondanom az életről.
Igen is kirándulni akarok a családommal, világot látni, tapasztalni! Ízek, imák, szerelmek szorosan összefüggnek. Ha tartjuk a diétát, akkor nem mehetünk sehova sem. Egyszerűen képtelenség.

Most agyalok egy új terven. Mert nem fogok csak úgy nekiállni zabálni...

2015. április 6.

Couchsurfing részletesebben



Érdekes ez az egész. Óriási közösségi hálózat, rengeteg utazó tini, diák, csavargó, nyugdíjas, középkorú hippi és még sorolhatnám. A többség a hátizsákos fiatalok közül kerül ki, masszív bandázás és potyázás érdekében.
Nálunk nem voltak eddig sokan, de mindegyik vendégünk megér külön-külön egy sztorit. Egyik sem volt egy hétköznapi eset.

Az első kanapészörfösünk egy Lengyelországban született, ausztrál fickó, aki vette a hátizsákját egy nap és elment szerencsét próbálni Japánba. Ott pikk-pakk megtanulta a nyelvet, majd tolmácsként dolgozott a japán kormánynak. Megismerkedett a jelenlegi japán, feleségével és most éppen Lengyelországban élnek, mert ott vállalt munkát a fiú. Sokat utazik a munkája miatt és nem szeret uniformizált szállodákban egyedül megszállni, ezért couchsurf-özik.
Élmény volt a velük való találkozás, angolul beszélgettünk, amit én magyarra fordítottam a családnak, ő pedig japánra a feleségének.

Aztán volt nálunk William és Bri. Francia, apám korabeli férfi, amolyan nagyapó típus és a barátnője egy huszonéves sportosan fiús, olasz csaj. Ők évek óta csavarognak. A férfi egy stresszes, pénzhajszolós élet okozta szívroham következményeként kelt útra a világban. Menet közben csatlakozott hozzá az olasz lány, aki épp valami munkát keresett szállás reményében. Így aztán együtt egy vitorlással indultak neki a Karib-tenger világának. Éltek Kubában hónapokig, bejárták a Karib-szigeteket, majd a bank elvitte a vitorlást is, így most Európában csavarognak. Nincs nagy igényük, elvannak pár szelet vajas kenyéren és megalszanak akár az út szélén is egy sátorban.
Velük is élmény volt.


Aztán volt nálunk két nagyon fiatal lengyel lány, akik magyart tanulnak otthon és eljöttek bejárni az országot. Helyesek voltak és visszafogottak.

Majd érkezett hozzánk egy katalán lány, aki Barcelonából indult neki biciklivel. Nagyon helyes volt, rengeteg kilométerrel és kalanddal maga mögött. Főzött nekünk katalán húsgolyót, aludt egy jót nálunk és tekert tovább Budapestig.

Most pedig egy francia férfi volt, akinek a története szívszorító. 
A mindig aktív eletet elő férfi, két éve Mianmarba ment jótékony munkát végezni, ahol egy baktérium okozta, ritka betegség következtében teljesen lebénult.
8 hónapig kezeltek Bangkokban míg újra lábra tudott állni.
Utána elhatározta, hogy nem fog otthon a babérjain ücsörögni, hanem útra kel és a speciális rokkantmobiljával eljut Nordkappig, azaz az északi sarkkörig, majd másik úton visszatér Franciaországba.
Három hét után Magyarországig jutott, de még 5-6 hónapnyi út áll előtte, amit erősen mozgáskorlátozottként, változó időjárási körülmények között kell megtennie. 



Remélem még sok-sok remek embert láthatok vendégül az otthonunkban!


Couchsurfing

A minap megint egy érdekes embert sodort hozzánk a couchsurfing. Ismét egy kalandor világjárót.
Elmerengtünk, hogy talán nem hiába.


Ezek az emberek akik nálunk jártak, nem a hétköznapi hátizsákos kanapészörfösök voltak. Nem mindennapi sztorija volt egyiknek sem, de mind végtelenül intelligens és kellemes vendégek voltak.
Vissza és belegondolva ők képviselik mindazt, ami az én életemből kimaradt.

Amíg tini voltam, mindig azt gondoltam, hogy egyszer felkerekedem és elindulok a nagyvilágba szerencsét próbálni és az utamba kerülő jelek, útmutatások szerint menni tovább, addig míg úgy nem érzem célba értem.
Most sem gondolom másképp. Ha nem ekképp alakul az életem, akkor biztos az amazon életet éltem volna. ...és ez a mai napig hiányérzetet ölt bennem.
Férjem ismer engem, tökéletesen tisztában van ezekkel és pont ezért partner, hogy útra keljek Amerikába vagy idegen vendégeket fogadhassak az otthonunkban.
Az ő szájából hangzott el, hogy "Eszti, ezek nem véletlenül kerültek ide. Ha már te nem mehettél, ők hozzák el és képviselik mindazt, ami neked kimaradt.
Valóban.
Nincsenek véletlenek. Egészen biztos.
Ők is inspirálnak, betekintést engednek, ösztönöznek, elámítanak, tapasztalatot adnak és további álmodozásra késztetnek. 

2015. április 2.

Amsterdamban jártunk

Még karácsonyra kaptam ajándékba Amszterdamot a férjemtől. 3 éjszaka a legalizált fű városában.
De, ahogy közeledett az időpont, annyira nem vártam.
A diéta miatt.
Főtt a fejem, hogy mi lesz, hogy lesz. Így aztán felpakoltam egy halom kaját és eldöntöttük, hogy lesz ami lesz.
Amikor odaértünk és kipakoltunk, majdnem elbőgtem magam. A nagy gonddal készített linzerek atomjaira törtek. Mintha egy cunami söpört volna végig a dobozban. A kencék pedig kiömlöttek, pedig tupperwareban voltak. Ezek után már csak a várost akartam.


Jó volt, de nem lesz kedvenc városom. Túl sok, túl zajos, túl szagos, túl színes. Lehet 10 évvel korábban másképp gondoltam volna, de most jutottunk el oda.

Láttunk, tapasztaltunk, ettünk, szívtunk, éreztünk.

Bemásolom amit a FB-ra írtam összefoglalót:

Nagyon sok ember. Nagyon sok turista. El sem tudom képzelni, mi lehet ott szezonban! Hömpölyög a nép, mindenhol vegyes zajok, illatok, szagok.
Rengeteg a külföldi és a bevándorló. Volt, hogy a metrón csak mi voltunk fehérek.
Amszterdam koszos. Sok a kacsafos, galambszar, a széttaposott rágó, a köpet a földön. Igen, köpet! Valami, amit soha nem fog bevenni a gyomrom. Mivel színes a város, így a köpködés természetes jelenség. Kb. mint anno nálunk az oroszok. Szemét is akad bőven…
Kurva sok bicikli! Tudtam én ezt, de erre a látványra nem lehet felkészülni. Bicikli tengerek, biciklisek csordája. Nagyon durván közlekednek. Hasítanak ezerrel a masszív vasvázas, kopottas, rozsdás, váltónélküli, szélesnyergű, kosárral felszerelt fekete monstrumokon. Mindenféle fényvisszaverő, lámpa, mellény és egyéb biszbaszok nélkül csengetve, dudálva, felpakolva gyerekkel, bevásárlással, rakománnyal, közben okostelefonozva, cigizve, füvezve, újságot olvasva (nem vicc, láttuk!), kimondottan agresszíven. Az autóktól nem féltünk, a villamosoktól sem, mert óvatosak, de a biciklisek!!! Na, ott eszük ágában sem lenne minden egyes zebránál megállni és tolni meg hasonlók. Megbénulna a város…
Ha nem lenne a legalizált fű és a piros lámpás negyed, akkor szerintem a turizmus sem öltene ekkora méretet. Ez a két dolog, ami a többséget bevonzza. A piros lámpás negyeden túl már lényegesen kevesebb a turista, bájosabb, barátságosabb, minden.
Amszterdam 0-24 város folyamatos lüktetéssel. Nonstop.
Az emberek alapra nem túl kedvesek. Ha már váltasz pár szót velük vagy vásárolsz náluk, akkor már nagyon készségesek, nyitottak, de azért a többség mégiscsak egy turizmusgyár fogaskereke…
Rendkívül liberálisak, nyitottak, szemük nem rebben bármi nem hétköznapi dologtól.
Nagyon jól beszél angolul mindenki, még az idősebb korosztály is.
Egyszerűen öltözködnek, nincs akkora divatozás, mint nálunk.

A sózott hering nagggyon durván finom.
Tényleg majonézzel eszik a sült krumplit. Sült krumpli „gyárak” vannak az utcákon. Tölcsér formájú papírból eszik és a legtöbb helyen többféle mártást lehet hozzá választani.
Tényleg mindenhol füveznek. Tök mindegy melyik részén vagy a városnak, a fű mindig jelen van. Volt, hogy a metrón is éreztük.
Nekik is négy metróvonaluk van, villamossal és busszal kiegészítve elég jó a tömegközlekedés, leszámítva a tömeget.
A mi pénztárcánkhoz ott is minden drága, de mégsem annyira, mint Stockholmban.







Több, mint két hónapja tart a diéta

...és nem vagyok jól. Inkább szarul vagyok. 
Miért?
Nagyon megvisel. Nem csak engem. Körülöttem mindenkit. 
Kedvetlen vagyok, passzív, fáradt, elgyötört stb. Nem vagyok önmagam. 
Kitartóan és fegyelmezetten tartom a diétát, de NEM ÉRZEM AZ EGYENSÚLYT!!!


Mivel nem vagyok jól, nem vagyok meggyőződve róla, hogy ez nekem jó. Oké az életmódváltás, oké az egészséges táplálkozás, de az sokkal, de sokkal durvább! Gyakorlatilag beszorulunk a négy fal közé. A komfortzóna a lakás falain belül van. Aki ismer, az tudja, hogy ezt nem nekem találták ki. 
Hiányzik egy csomó minden. A nagy hétvégi reggelik, a családi pizzázások, a beülős kapucsínózások, a közös iszogatások, a koccintások, a tésztadagsztás, a készülődés, a vendégvárás, vendéglátás, a szombati gyrosozások és folytathatnám ezt a végtelenségig.
Látom a gyerekeimen is, hogy hiányérzetük van. Ők sincsenek jól. Megváltoztak a dolgok.

A konyhám egy élelmiszeripari laboratóriummá változott. Gyakorlatilag újra kell tanulnom főzni. Továbbra is kísérletezgetek a rizsliszttel, próbálom a tejfölt így vagy úgy pótolni, agyalok a húsmentes ételeken. 
A munka meg minden más mellett iszonyatos energiát felemészt a főzés. Agyalás, vásárlás, főzés, takarítás most nem úgy megy, mint korábban.
Ha fiam hazajön az iskolából, sokszor nem tud mit enni mert vagy nincs az ínyére, vagy elfogyott. Egyszerűen nem győzöm.
A hűtő vagy tökre üres vagy tele van zöldségekkel és dobozokkal, amibe a kész dolgokat rakom. 
Nincs az a kajamennyiség, ami elég lenne. Ezek nem kiadós kaják. Az alapanyagok pedig korán körbeérnek. 
A gyümölcssaláta már ízetlen, hiába akarok jót csinálni. Áprilisban kevés zöldségnek van íze. 
Rosszkedvűek vagyunk és ingerültek. 
Nincs kedvünk kimozdulni, mert nehézséget jelent. 
Eltűnt a fény a szememből, az életteli mosoly az arcomról. 
De valahogy eltűnt az az illatos, meleg hangulat is az otthonunkból. 

De ami nagyon, de nagyon odabaszott! A fiam, aki 17 éves, egyébként is vékony testalkatú, 5 kilót fogyott!!! Pedig ő nem is csinálja a diétát!!! Sírni tudnék kétségbeesésemben. Jó ez így? Tényleg erre van szükségem? Kétségeim vannak. Erős kétségeim. 
Félek! Félek, hogy szétesik az életem és félek, hogy ha abbahagyom nőni fog a kis geci. Össze vagyok zavarodva, káoszt érzek magam körül. Nem látom a fényt, az alagút végén. 

Itt a húsvét és nem érzem az ünnepet. Nem lesz sonka, torma, tojás, kalács. Nincs mit elvinni megszenteltetni. Ahogy ezt leírom, fojtogat a kétségbeesett szomorúság. Mi értelme van így a dolgoknak? Hogyan lehet így ünnep az ünnep? 

Keresem a válaszokat. El fogok menni több helyre tanácsot kérni,  több szem többet lát alapon. Meg kell találnom azt a kurva egyensúlyt, mert EZ ÍGY NEM JÓ!