Január

Tyűűű, rég nem írtam! 

Ennek azért vannak okai... 

Az ünnepek utáni jött egy depresszív időszak, a hétköznapok mókuskereke és szürkesége rázott vissza egy biztonságos, kényelmes és nyugodt állapotba. A sok zabálás és henyélés után jó volt újra edzeni járni és dolgozni. Az új év rejtegetnivalói továbbra is kétségbeeséssel és félelemmel töltöttek el. A kontroll MR-re már meg volt az időpontom, ha eszembe jutott, gyomorösszerándulással reagált a testem.

Aztán volt egy "élményem" a családommal is. Egy olyan élmény, ami újra előhozott olyan érzéseket, amelyek régebben gyötörtek, melyektől órákig pityeregtem és nem jött álom a szememre, melyektől egyedül, kivetettnek, nem tisztelve, el nem ismertnek éreztem magam. 

Ültem az családi asztalnál és borzasztóan egyedül éreztem magam. A vitában/témában senki nem fogta pártomat, senki nem értette álláspontomat és ami a legfontosabb, az ÉRZÉSEIMET. Én legalább is így éreztem. 

Ez egy héttel a vizsgálat előtt volt. Mondják, hogy borzasztó labilis és érzékeny az ember ilyenkor. Persze. De akkor is csalódott voltam. Mert a hozzáállásuk lehet, hogy változott a családomnak, na de az érzéseik velem szemben, nem. Gondoltam azokra az emberekre, akik viszont értenek és így szeretnek. Mert vannak ilyenek és ez jó érzéssel tölt el.

Aztán eljött az MR napja. Mikor kézhez kaptam a leleteket, próbáltuk kibugászni, hogy mi van benne, de sokra nem mentünk vele. Nincsenek rajta méretek. Úgy néz ki, az OITI-ben majd az orvos állapítja meg, hogy mi a helyzet. 

De akkor is megnyugodtam, ahogy túl voltam a vizsgálaton, jobban éreztem magam. 

Holnap megyünk az orvoshoz. Izgulok, de másképp. A következő bejegyzés szóljon arról, hogy miért.