2014. december 24.

Karácsony

Karácsony van. 
Az az ünnep és időszak melyet minden ember izgalommal vár. Minden évben lelkesen készülünk az adventi időszakra, feldíszítjük a lakást, kivilágítjuk a házat és minden vasárnap leülünk, hogy meggyújthassuk a következő gyertyát. 
Mégis úgy érzem évről évre egyre feszültebb, kapkodósabb és kimerültebben telik ez az időszak. Mindenki rengeteget dolgozik, sok a program, sok a rohangálás és valahogy "a sok gyerek között elveszik a bába" érzésem van. 
Nem jó ez így. Karácsonyra olyan kimerültté váltam mindentől, hogy igazi elviselhetetlen házisárkánnyá változtam. Kiborítottam szegény férjemet, ingerült voltam mindenkivel. 
Sokat gondolkoztam, megéri ennyire hajtani a pénzt, mindenhol ott lenni, tökéletes süteményekkel megfelelni, makulátlan lakással várni az ünnepet. Nem tudom... Nekem mindig is fontosak voltak ezek a részletek, de talán itt az ideje leadni ezekből és jobban odafigyelni a másikra, a másik érzéseire és így emelni az ünnepi hangulatot. 
Aztán ott van bennem az a hatalmas félelem. Milyen lesz a következő karácsonyom? A sok ajándékot meddig tudjuk együtt élvezni? 
A hirtelen felocsúdás után úgy telt az elmúlt pár hónap, hogy minden a megszokott kerékvágásban zajlott. Nem változtattam semmin. Ugyanúgy beszélgetünk, tervezünk a jövőről, mint ahogy szoktunk. Mikor "beavattam" barátokat, mind azt mondták, nem látszik rajtam, hogy ki lennék borulva. Ami igaz is, hiszen attól még nem fog változni semmi.
De legbelül ott van bennem a félelem. Nagyon félek. Mi lesz, ha... ? Érzem, hogy ez a karácsonyi hangulat és a legbensőbb érzéseim egy pillanat alatt depresszióba tudnak fordulni. Nem nézek szembe a szörnyű valósággal? Nem vagyok elég őszinte magamhoz? Homokba dugom a fejem? Vagy így csinálom jól, hogy élem és élvezem az életet? 
Egyet tudok csinálni, hogy a legbelső ösztöneimre hallgatok. Élvezem a családommal, a barátaimmal az élet minden egyes pillanatát és ha akadály gördül elém, akkor megoldandó feladatként tekintek rá.

Legyen szép karácsonya mindenkinek, élvezzétek egymást, az életet!



2014. december 17.

Kineziológusnál jártam

A diagnózis után több jelet kaptam különböző emberektől, hogy itt az ideje nyitnom az ezoterikus/holisztikus módszerek, terápiák felé. Eddig valahogy az életemen kívül tudtam ezeket a dolgokat.
Mivel érzem és tudom, hogy belső lelki okai vannak, hogy az a kis genya kialakult a fejemben, eljött az idő, hogy segítségért folyamodjak egy külső emberhez, terapeutához, aki nem pszichológus.
Itt is a legbelső érzéseimre hallgattam és bejelentkeztem egy pesti kineziológushoz akiről egy barátom mesélt.
Nagyon jól tettem.
Nem jártam igazán körbe a témát, nem is készültem különösebben a találkozásra. Volt egy kialakult képem  a kineziológusról és nagyon meglepődtem mikor találkoztunk. Egy velem nagyjából egykorú, csinos, meleg kisugárzású nővel álltam szemben, akivel egyből közvetlen hangnemet ütöttünk meg.
Elmondtam neki miért jöttem, ő kérdezett egy csomó mindent és jegyzetelt.
Valahol az első fél óra után eltörött a mécses és megindultak a könnyeim. Nem tudom leírni vagy elmesélni, hogy pontosan mi-hogy történt ott. Mindig tudta mit kell kérdezni, mindig rátapintott a lényegre, mindig jelentőségteljes dolgokat feszegetett és mindig értett engem. Érzelmek és érzések hada masírozott át rajtam.
Megcsinálta az első oldást, elmondta, hogy mire ügyeljek a jövőben, kaptam házi feladatot és a testem azt jelezte, hogy 6 hét múlva menjek legközelebb.
A nála eltöltött közel két óra, pikk-pakk elrepült mégis úgy tűnt, mintha hosszú órákat töltöttem volna ott. Könnyűnek, frissnek és reménytelinek éreztem magamat utána. 
Csak bízni tudok benne és magamban, hogy mindez segít. Már nagyon várom a következő találkozást, ami mellesleg a kontroll MR után lesz...


2014. december 12.

GusGus koncert

Zenében mindenevő vagyok. Vannak kedvenceim, a rock talán közelebb áll hozzám, mint más műfaj, de sok féle zenét szeretek. 
A GusGus egy izlandi felállás, akik elektronikus zenét játszanak. Vagy nem is tudom, hogy kell mondani... Szóval nincsenek hangszerek. Nem vagyok nagy rajongója az elektronikus zenének, de miután láttuk/hallottuk az alábbi videót és kiderült, hogy jönnek Pestre az Akváriumba, elterveztük, hogy megnézzük őket.


Úgyhogy úgy voltam, hogy miért is ne? Ezt is ki kell próbálni az életben. Ha nem jön be, max nem megyünk többet ilyenre. Egyébként két nap alatt elkapkodták a jegyeket...  
A koncert előtt egy pesti barátunkkal alapoztunk a Fröccskocsma nevű helyen, ami nekem nagyon nagy élmény volt. Egyrészt óriási fröccsrajongó vagyok, másrészt a hely hangulata, hogy egy hétfő este zsibong a fiatal tömegtől az ötkerben, nagyon tetszett. Oké, kicsit túlkorosak voltunk a törzsközönséghez képest, de engem konkrétan ez nem zavart. 
Innen mentünk át az Akváriumba, ahol pontosan kezdődött a koncert. 
Érdekes volt. Nincs hangszer, de az énekes faszinak csodás tiszta hangja van. Sok mindent nem láttam belőlük, csak azt, hogy az egyikőjüknek piros a bajsza és hogy érdekesen mozog az énekes. 
A zene néhol elragadt, néhol kicsit untatott. Hajlamos voltam figyelni az embereket magam körül, ami rájöttem rossz stratégia, így behunytam a szemem és csak a zenére figyeltem. 
Az átható basszust éreztem minden szabad bőrfelületemen. Elsőként az ajkaimon. Hihetetlen érzés volt, ahogy remegnek a basszustól. Éreztem a mellkasomban, a fülcimpámon, az orrom hegyén, a homlokomon. Arra gondoltam, hogy olyan ereje van, hogy talán még a gliomát is szétporlassza. De jó volna! Nem volt kellemtlen érzés. Sőt! Bizsergető volt. Élveztem. 
Két órás volt a performance a visszahívással együtt, pont elég. 
A koncert után láttuk a tagokat fotózkodni fiatal lányokkal és megállapítottam, hogy egész hétköznapi figurák, aztán mikor láttam elpályázni az egyik fickót, döbbenve látom, hogy magassarkú, vastagtalpú, női lakkcipőben vonul el. Ilyesmiben:


A fiúk nem hittek nekem! De aztán megtaláltuk ezt a képet az Akvárium oldalán:


Ezek nem normálisak...
Összegezve: élmény volt, de nem cserélném el egy régi Colorstar vagy Zagar koncertre, ahol minden hangot valódi hangszerekkel játszanak. Viszont a pesti éjszaka hangulata teljesen megigézett. Hiányzik a buli, gyakrabban kellene járni, pláne Pestre.

2014. december 7.

A sportoktatóim...

Ma vásárlás közben összefutottam a régi torna/stepaerobic oktatómmal. Annyira megörültem neki! Mindig szeretettel gondolok rá. Miért is?
Ő volt az akinek az óráira elkezdtem először járni. 21 éves voltam mikor szoláriumba jártam egy sportklubba és mindig láttam a nőket tornázni. A tulajdonos biztatására eljártam a női tornákra, aztán ebből lett stepaerobic, ami óriási szerelem volt hosszú évekig. Gyakorlatilag függővé váltam. Aztán mikor Andinak tovább kellett állnia, követtem. Nem is tudom hány helyre mentem utána, volt olyan is, hogy a város túlsó felére. Ő testesítette meg nekem a tökéletes edzőt. Minden porcikáját ismeri a testnek, sőt, a vendégei testének. Mindig tudta, kit-hol kell korrigálni, folyamatosan figyelt, biztatott mindenkit és nem mellékesen megbíztam benne. Neki köszönhetem, hogy az életemben a mozgás rendkívül fontos tényezővé vált.
Sajnos ritkította az óráit és nekem is kézenfekvőbbé vált a közelibb Zumba órákra eljárni, így útjaink elváltak. A mai napig nagyon sajnálom és sóvárogva gondolok vissza az együtt eltöltött órákra.
Egyébként látván az örömömet, hogy találkoztunk, megjegyezte, "De, jó látni, hogy majd kicsattansz!" Gondoltam magamban, "pedig ha tudná..." De aztán arra gondoltam, ha ilyennek látszok, az jó! Nem akarok depresszív, beteg embernek tűnni!

Van még egy számomra nagyon kedves sportoktató! 
Ő az akinél elkezdtem zumbázni. Jó pár évig jártam az óráira, ahol olyan csapat jött össze, hogy a mai napig ölelve üdvözöljük egymást, ha találkozunk. Nem csak csapattársaimmá váltak, hanem barátnőimmé. Mindezért hálás vagyok Évának, aki a csapatot egyben tartotta és  sok-sok különleges eseménnyel összekovácsolt minket. Éva nem rég életet adott egy pici lánynak, így egy időre mellőznünk kell az óráit. 



Szerencsés vagyok, hogy ilyen emberekkel hozott össze a sors. Remélem Walkenergie-n is hasonló élményekben lesz részem. Rajtam nem fog múlni!



2014. december 1.

Véradás

Tulajdonképpen ezzel a bejegyzéssel kicsit megkéstem, de nem volt lehetőségem az aktuális napon megírni.

November 27. a véradás napja. ...meg anyukám szülinapja :) 
Reggel azzal kezdtem, hogy kiposztoltam a FB-ra és buzdítottam embertársaimat a véradásra. Nagyon érzékenyen érint ez a téma, mert rendszeres véradó vagyok/voltam. Amikor az orvos azt mondta, hogy mindent úgy csinálhatok, mint eddig, az első amire rákérdeztem a véradás volt. Sajnos többet már nem adhatok vért. Hiába vagyok "egészséges" a kartonomon már ott van a "bélyeg", ami ugyanaz, mintha végstádiumú lennék. A "többé már nem lehet" tudat érzése nagyon lehangoló. Azt hiszem finoman fejeztem ki magam. Nem is akarom tovább gondolni, mert megszállnak a negatív érzések.
A lényeg, hogy aki bírja, járjon el rendszeresen vért adni! 
Nem is gondolnátok mennyire szükség van rá! Még az is lehet, hogy nekem is szükségem lesz rá. 
Volt olyan, hogy éppen nyaraltunk mikor hívtak a véradóból, hogy sürgősen szükség lenne vérre. A nyaralás után az első utam a véradóba vezetett. "0" Rh pozitív vérem van, amit mindenki kaphat és minden egyes véradásnál jó érzéssel töltött el a gondolat, hogy segíthetek valakin aki épp beteg. 


Tények a véradásról:
  • Nem fáj! A véradó állomás dolgozó rendkívül módon értenek a dolgukhoz, van aki olyan finomat be tudja szúrni a tűt, hogy még azt az ici-pici szúró érzést sem érezni. 
  • 450 ml vért vesznek le egy donortól egyszerre 
  • A regisztrációval, hemoglobinszintméréssel, orvosi vizsgálattal együtt kb. 20-35 percet vesz igénybe. 
  • Sokat kell inni előtte és akkor pikk-pakk lefolyik :)
  • A nők évente 3-szor, a férfiak 5-ször adhatnak vért és természetesen makk egészségesnek kell lenni hozzá. 
  • Tetoválás, piercing, fogorvosi beavatkozás, műtét után 6 hónappal, antibiotikumos kezelés után 1 hónappal lehet vért adni. 
  • A véradó állomás dolgozói véradás közben gondoskodnak innivalóról és mindig nagyon kedvesek.
  • A véradásért jár egy kis palackos ásványvíz, egy szelet csoki és egy jelképes összegű étkezési utalvány.  
További információk:

Nekem soha nem volt rossz tapasztalatom, soha nem fájt, soha nem szúrtak mellé, soha nem voltam rosszul. Fincsi kis vénám van a bal karomon, amit élvezettel szúrnak meg és mivel egyébként is nagyon sok folyadékot iszok, 5 perc alatt le szokott folyni a vérem. 
Tehát csak bátorítani tudok mindenkit, hogy adjon vért!


2014. november 24.

Találkoztam a Pajesszal...

Nem is tudom mivel kezdjem...
Ő azzal kezdte, hogy "elmúlt, vége". Néztem értetlenül és kérdeztem: mi??? Még most is érthetetlen számomra az egész. 
Szerinte megváltoztam, nem vagyok a régi. Szerinte teljesen a férjem hatása alá kerültem és totál egy követ fújok vele. Cinikus vagyok, képmutató, leszóló, leugató, túl őszinte meg még nem tudom mi. Felsorolta az összes rossz tulajdonságomat, rossz szokásomat, mintegy tudtomra adva, hogy neki ebből elég volt. Szerinte ő mindig a rossz volt mellettem és nem álltam ki érte. Felemlegette, hogy ráerőltettem az én barátaim társaságát, pedig neki többnyire nem volt ínyére. Az is bosszantotta, hogy egy alkalommal, egy lapon említettem két másik kedves barátommal. Nem hallgattam meg, nem értettem meg és valójában nem is ismertem őt. Szóba hozta azokat a sérelmeket, melyek évekkel korábban történtek és akkor már megbeszéltük.
Felhozott még jó pár dolgot, aminek semmi köze nem volt a kapcsolatunkhoz, de elég számonkérő volt a részéről. 

Közben próbáltam feldolgozni a hallottakat és higgadtan reagálni. Többé-kevésbé sikerült. 
Amit akartam, elmondtam neki. Hogy nálam a barátság és a szeretet feltétel nélküli. Én őt elfogadtam olyannak amilyen. Az összes hasonlóan emberi hibáival együtt, melyeket bennem is kifogásolt. Nekem ő mindig is a csúcson helyezkedett el, mint barátnő és senki nem volt egy szinten vele. Soha nem beszéltem róla degradálóan, cinikusan vagy rosszindulatúan. Mindig a legjobbakat akartam neki. Mint egy IGAZI BARÁT! Elmondtam, hogy én ennél jobb barátnő soha nem tudtam volna lenni. 

Nem gondoltam volna valaha, hogy ilyen csalódás fog érni az életben. Pasi még így nem ejtett át és nem okozott fájdalmat úgy, mint ő. Azzal tisztában voltam, hogy sok mindenkivel összerúgta már a port, de úgy gondoltam, rám nem kerülhet sor. 
Úgy érzem, csak egy szereplő voltam a legjobb barátnő játékban. Mert ez az volt. Játsszuk azt, hogy te vagy a legjobb barátnőm! Jópofa játék! De a királylány ráunt a játékra és mellőzve, kidobta a társszereplőt. 
Rájöttem, hogy soha nem szeretett úgy, mint én őt és soha nem voltam olyan fontos tétel az életében mint ő nekem. Amellett, hogy borzasztóan szomorú, félelmetes is, hogy valaki képes így eldobni magától valamit, ami más számára kincs. Az is megfordult a fejemen, hogy lehet ő nem is tud szeretni?
A FB oldalán ezt postolta: "Az, hogy kizárok embereket a életemből, nem azt jelenti, hogy utálom őket, hanem, hogy tisztelem saját magamat." Lehet, én vagyok naivan ostoba...

Sokat sírtam, nagyon sokat. Nem tudom, valaha fel tudom -e dolgozni ezt vagy elmúlik -e a seb, amit ejtett rajtam. Tudom, hogy túl kell lépnem, de egyelőre még össze vagyok zavarodva. 
Azzal váltam el tőle, hogy jegyezze meg, az én ajtóm mindig nyitva áll és én nem égetem fel a hidakat magam mögött. 
Nem könnyebbültem meg. Eddig sem volt a rovásomon más, csak az, hogy emberből vagyok. Nincsenek rosszabb tulajdonságaim vagy szokásaim mint neki, vagy bárki másnak e világon. Ha biztosan tudnám, hogy nagyon csúnya dolgot követtem el, sokkal könnyebb lenne "vezekelni". Így csak marad a drága idő, ami majd begyógyítja a sebeket.

Egyébként meg ez most nagyon aktuális számára:


2014. november 17.

A megértés kétsége

Ma volt nálam az öcsém felesége. Beszélgettünk sok mindenről. Ő nem volt itt mikor sor került az ominózus családi beszélgetésre. Nagyjából felvázoltam neki mi volt. 
Elmeséltem azt is, hogy elkezdtem blogot írni és majd, ha sor kerül arra, hogy nyilvánossá teszem, biztosan kellemtelenül fog érinteni pár embert.
Sógornőm összerántottá a szemöldökét és azt javasolta, előbb mutassam meg a tesóimnak a blogot, mintegy kikérni a véleményüket, nehogy visszafelé süljün el.
Mondtam neki, hogy egyrészt nem sértő amiket írtam, másrészt akkor semmi értelme az egésznek, ha nem mondjuk ki mi a baj. Hogyan lehet úgy egyről a kettőre lépni, ha nincs honnan elindulni? Pontosan ez a lényeg, hogy éveken keresztül nem jeleztem, hogy mi bánt, mi fáj és most úgy érzem ez juttatott el ide. Akkor most miért húznám meg magam, miért hallgatnék el?
Remélem közelebb kerül mindenki ahhoz, hogy megértsen, mert a meg nem értettség is tud emészteni, de nagyon. A megértettség pedig megnyugvás. Legalább is számomra.

2014. november 16.

Sport

Ami vitathatatlanul elmondható rólam, hogy hedonista vagyok. Ehhez legfőképp az evés élvezete tartozik, ami meg is látszik a testalkatomon és a súlyomon. De mindemellett kisebb kihagyásokkal, mindig mozogtam valamit. 
Gyerekkorunkban mi nem sportoltunk. Családi teória volt, hogy nem sportolhatunk. A múlt rendszerben, mint "rendszerellenesek", a nagyszüleim és szüleim úgy gondolták, nem jó csapatba tömörülni. Jártam úszni gyerekkoromban 2 évig, imádtam, de annak is véget vetett a család. Amúgy a nagyszüleim irányítottak mindent. De erről talán majd később...
Szóval az uszodába járáson és bicózáson kívül, 22 évesen kezdtem el rendszeresen eljárni mozogni.
Stepaerobic-kal kezdtem, ami szerelem volt hosszú éveken át. Táncos koreokkal, hangos zenére tombolva, párásra beizzadva a termet lelkesen jártam az órákra. Ezt kisebb megszakításokkal kiegészítettem női tornával is. Mit ne mondjak, az alkatomhoz és evési szokásaimhoz képest, remek közérzettel, elég jó kondit és állóképességet adott. 
Aztán az oktatóm nem tartott több órát már, így maradt a női torna és az uszodába járás, meg a bicózás. Na a bizózás amolyan kedvtelésből tekerés volt, semmi komoly.
Majd egyszer a lányom óvónénije elhívott egy Zumba órára. Mivel táncos volt, intenzív és izgalmas nagyon bejött. Rendszeresen és kitartóan jártam is kb. 3 évig. Sajnos ennek is vége szakadt egy időre, mivel babát vár most a zumbaoktatóm. 
Egy ideje nem járok rendszeresen mozogni, ami teljes mértékben megváltoztatta a közérzetemet. Érzem, hogy az egyensúly felborult és tudom, hogy ez nem jó. 
Tavasszal, a határaimat feszegetve elkezdtem kocogni. Soha életemben nem futottam. Aztán egyszer mikor kimentem az erdőbe a kutyával sétálni, gondoltam kipróbálom, miről beszél mindenki. Meglepődve konstatáltam magamban, hogy kontrollált tempóban megy ez nekem és egész jó érzés. Így elkezdtem kocogni az erdőben. Több tényező miatt sajnos nem tudom rendszerességgel művelni. Időjárás, munkabeosztás, aktuális térdfájdalom stb. Épp ezért most kapóra jött ez a WALKenergie dolog.
Mikor utoljára voltam edzésen, akkor határoztam el, hogy a sportról és a kitartásról fog szólni a következő bejegyzésem.
Mert óra közben rájöttem, hogy én egy fegyelmezetten kitartó ember vagyok. 
Láttam mások hogy dolgoznak és a kapacitásomhoz képest én mindig minden mozgásformában kitartó és kemény voltam. Mert kemény is vagyok! Nyafogás és kifogások nélkül vágok bele, és viszek véghez dolgokat. Ha kell, önállóan is megyek és végigcsinálom azt, ami a feladat. Ez vonatkozik a sporttól a munkán át mindenre.
Vajon a mostani feladathoz is elég kemény és kitartó vagyok? Mert először azt mondtam, hogy ez egy újabb feladat, amit meg kell oldanom. Amikor a Walkenergie órán izzadva lépkedtem, úgy éreztem kemény nő vagyok és ezúttal is kitartó és fegyelmezett leszek! 

2014. november 13.

Nyilvánosság

Eddig úgy írtam ezt a blogot, mint egy naplót. Magamnak. Talán itt az ideje, hogy nyilvánossá tegyem. Eljött már az ideje? Megsértődik valaki, amiért nem személyesen osztottam meg az állapotomat vele? Megsértődnek az érintett hozzátartozók az írottakon? Jó ez nekem? Nem tudom...
Gabi barátnőm szerint, sok ember meríthet bátorságot a történetemből. Remélem, hogy így lesz.
Korábban rákerestem arra, hogy glioma és blog. Kidobott pár angol nyelvű oldalt aztán annyi.
Kettős érzések vannak ezzel kapcsolatban bennem.
Még várok pár napot...

WALKenergie

Gabi barátnőm unszolt, hogy menjünk már el kipróbálni ezt a WALKenergie-t. Fogalmam sem volt miféle mozgásforma ez. Tájékozódásképpen megnéztem ezt a videót:


Hát elmentünk. Nem volt túl szimpatikus a hely, úgy éreztem "outsider" vagyok, volt pár igazi affekta fitnessteremtöltelék akik nem az én világom. Sebaj, kicsi leadok ebből az előítélkezésből is...
Nézem ezeket a szerkezeteket, hát én azt hittem ez amolyan rendes futópad vagy mi, bár még olyant sem láttam közelről soha.  De nem. Teljesen mechanikus, a saját lábunkkal hajtjuk és van rajta egy tekerős gomb amivel az ellenállást lehet állítani.
Tyűha, ez kemény lesz!
Annyira nem volt az. Talán jobb kondiban vagyok, mint hittem és le sem pereceltem a szerkezetről. Fegyelmezett légzéssel, teljesen végigcsináltam az órát és élveztem! A körülmények az óra végén sem voltak szimpatikusak, de csak nem adom fel egy óra után!
Elmentem még egyszer és még jobban élveztem. Volt egy olyan blokk, ahol csak dinamikusan kellett lépegetni, perceken át, némi karmunkával, dübörgött az elektronikus zene és olyan hatást váltott ki belőlem, hogy majdnem elbőgtem magam. Nem a kíntól, az élvezettől!
Úgyhogy bejelentkeztem további órákra is :)

2014. november 10.

Bátorság

Azt már említettem, hogy több "jelet" kaptam, hogy szembe kell néznem a belső nyomorúságommal és változtatni kell rajta.
Egy számomra nagyon kedves ismerősöm, valójában már barátnőm, írt nekem egy szívből és szívhez szóló levelet. Ebben azt tanácsolta, hogy írjak hálalevelet mindenkinek, akivel valaha konfliktusom volt. Ez segíteni fog abban, hogy kicsit megkönnyebbüljek. Olyan feladatnak tartottam, amit a mi családunkban képtelenség véghez vinni.
De rájöttem, hogy muszáj változtatni ezeken a dolgokon.
Így napokig érlelődött bennem a gondolat, hogy beszélni kell velük. Hogy kicsit mindenki forduljon magába, hogy beszéljünk a problémákról, hogy mutassuk ki az érzéseinket, hogy legyünk megértőbbek és elfogadóbbak, hogy önzetlenül szeressünk, hogy nyissunk egymás felé, hogy legyen bensőségesség, meghittség.
Aztán október 23.-án tudtam, hogy közös családi ebéd lesz, így egész délelőtt gyűjtöttem a bátorságot. Nagy dologra készültem.
Szót kértem és kaptam. Könnyekkel küszködve, kipirult arccal elmondtam mindezeket. Nem szóltak le, nem cáfoltak, inkább lehajtott fejjel bólogattak. Szüleim, testvéreim. Apám is elgondolkodott. Tudom, hogy érti, miről van szó. Ő egy hangos, kihaénnem, megmondó Jani, aki valójában legbelül egy zokogó kisgyerek. Elmondtam nekik, hogy lesznek olyan dolgok majd, amik még nem voltak a családban, amire nem számítanak, mert apró lépésekben változtatni kell sok mindenen.

Másnap, mikor elmentünk két napra túrázni, indulás előtt mondom a férjemnek:
"-Gondoltam rá, bemegyek faterhoz puszival elbúcsúzni.
-...és miért nem?
-Áááh, még korai...
-Miért? El kell kezdeni valamikor!
-Igazad van!"
Odamentem apámhoz és puszival lebúcsúztam tőle. Láttam, hogy zavarba jött és meghatódott. De tudtam, hogy ez jó!
Pár nappal később megírtam a hálalevelet apámnak. A barátnőmnek igaza volt, könnyek közt, zokogva fogom ezeket a leveleket megírni, de jobban fogom magamat érezni utána. Ez így is volt.
Átvittem a levelet apámnak és láttam, hogy zavarban van. Másnap anyu mondta, hogy "Apád eldugta ám a levelet! Nem engedte elolvasni." Tudom, hogy örült neki és meghatotta. Ez jó volt.
Pár nappal később megírtam Pajesznak is a hálalevelet. Ezt is zokogva. Aztán gondoltam egy merészet, gyakorlom a bátorságot és személyesen fogom elvinni neki. Izgultam mint egy kisgyerek, de aztán sima ügy volt. Beadtam, mondtam, hogy ez az övé és megyek is. Sokkal jobban éreztem magam utána!
De tudtam, hogy ez még csak az első lépés volt, még nagyon sok minden van hátra. 

2014. november 8.

Van még valami.... a Pajesz

A Pajesz, középiskolai osztálytársam és húsz éven át a legjobb barátnőm volt. Olyan barátnő aki mindent tudott rólam és én is róla. Olyan, akivel egyszerre kívántuk meg a mézes zserbót, akivel a legnagyobbakat tudtam bulizni, akivel sülve-főve együtt voltunk, ha úgy adódott. Aki mindig felhívott, ha a világ másik felén volt éppen, aki ugyanolyan dolgokat szeretett mint én, akit én feltétel nélkül szerettem, a hisztijeivel, a szétszórtságával, a depresszióival, szeszélyességével.
Amikor hívott így szólt a telefonom:



Azért csak volt, mert tavaly nyár óta egyszerűen kizárt az életéből. Próbáltam kezdeményezni, írtam neki, feltéve a kérdést, hogy mi a baja. Születésnapján is küldtem neki üzenetet, de semmi. Néha bennem volt, hogy eléállok és számonkérem, sokszor pedig a büszkeségem kerekedett felül, hogy szarom én le...
De belül emésztett, nagyon emésztett. Nincs olyan hét, hogy ne álmodnék vele. Hogy veszekszem vele, vagy hogy sírva egymás nyakába borulunk, vagy hogy nem vesz rólam tudomást. Őrülten hiányzik, végtelenül szomorúvá tesz és fáj. Pedig én jó barátnő voltam. Tiszta, őszinte érzésekkel, odaadással, lojalitással. Ennél jobb barátnő, soha nem tudtam volna lenni.
Azt hallottam vissza, hogy elege lett belőlem. Nem értem. Van ilyen? 20 év után?
Érzem, hogy ez is generálta azt a kurva gliomát.
Így most szembe kell néznem vele. Ha minden igaz, hamarosan találkozunk és az ő szavaival élve, "csak őszinteségre számíthatok".
Hogy hogyan szántam el magam rá? A következő bejegyzésben leírom.

Ok-okozat

Húszévesen kerültünk szembe azzal, hogy szülőkké válunk, hogy családot alapítunk, fészket rakunk. Kézenfekvő és kényelmes megoldásnak tűnt, hogy a szüleim mellé, külön háztartásba, de közös udvarba rendezkedjünk be. Kisebb döccenőkkel, de működött a dolog jó pár éven keresztül.
Aztán az évekig tartó szolid családi élet és enyhe begubózás után, egy váratlan élmény hatására nekem kinyílt a világ. Az életünk kissé a feje tetejére állt, kizökkent a megszokott kerékvágásból. Olyan dolgokat engedtem meg magamnak, melyekre mindig is vágytam, de az évek alatt elfojtottam a feléjük irányuló vonzódásomat. A férjemmel való kapcsolatom veszélybe került, a házasságunk krízisbe jutott. Mindennek, kívülről szemtanúi és fültanúi voltak a szüleim és a testvéreim, hiszen az életünk előttük zajlott. Számukra úgy tűnt, úgy élünk, hogy az összeegyeztethetetlen a szolid családi élettel. Konkrétan nem szóltak bele, de félig-meddig belekontárkodva úgy formáltak véleményt, hogy az mérgezte mindenki mindenkivel való kapcsolatát.
Apám volt a fő kirobbantója a keserűségnek, a megbántásnak, a szomorúságnak, a méregnek, a meg nem értettségnek, ami az évek alatt rakódott szépen le bennem. Ehhez még hozzájött, hogy senki nem állt mellénk a családban, se anyám, sem testvéreim, se kérésztanyám, se unokatestvérem. Pedig sokan minket sajnáltak.
Azért írom, hogy mellénk, mert menetközben a férjemmel eltökéltük, hogy igenis összetartunk és meg fogjuk menteni a kapcsolatunkat, kicsiny családunkat. Illetve a bántások sorozatában, rájöttünk, hogy csak egymásra számíthatunk.
Voltak durva dolgok. Foghegyről odaköpött beszólások, rosszindulatú vádolások, hátulról érkező véleményformalások, megalázó helyzetbekényszerítések, degradáló jelenetek, néma egymáshoz nem szóló hónapok.
Ha most ezt olvassák a szüleim és a testvéreim, biztosan azt gondolják, megint túlzok, ez nem is így volt. De!!! Az amit én éreztem és érzek a történtek által, ami lezajlott bennem, mind így rakódtak le. Azt hogy én mit éreztem, csak én tudhatom és nincs okom valótlant állítani.

Drága szüleim, testvéreim! Ne bántásnak vegyétek ezeket a szavakat! Ezek megtörtént tények. Ezeken a sérelmeken kell dolgoznunk, hogy ne legyen több ilyen a jövőben!

Olyannyira állandósultak és rendszeressé váltak az összezörrenések, nézeteltérések, a mély sebeket okozta események, hogy azon keseregtünk, miként lehetne kilépni ebből. Nem láttuk a kiutat, mert a tulajdoni,- és telekviszonyok által lehetőségünk nem volt elmenni.
Megegyeztünk férjemmel, hogy nincs más lehetőségünk, mint jópofit vágva, minimalizálva a konfliktusokat, elkerüljük a súrlódási pontokat. A mi várunkat viszont erősítjük, egyben tartjuk kis családunkat és annyi időt töltünk együtt amennyit csak lehet.
Úgy tűnik a glioma megelőzött. Elkezdte alattomos misszióját a fejemben.

PS: Mindenben van valami jó. Miközben én éltem a kinyílott a világ számomra-szerű életet, szert tettem pár remek barátra. Olyan emberek váltak az életünk részeivé, melyek jelen pillanatban óriási támaszt, rengeteg szeretetet, odaadást és figyelmességet nyújtanak. Azért mondom, hogy nekünk, mert kicsiny családom részeivé váltak, a gyerekeim, férjem elfogadták őket és számukra is fontos részét képezik a mindennapjainknak.

Közben ami bennem zajlik

A diagnózis egy tény. A hozzákapcsolódó következő lépés is egy tény. Na de ami valójában bennem zajlik? Az már nem egyszerű.
Több olyan impluzus is ért, mely egyre közelebb vezet ahhoz, hogy szembe kell néznem magammal. Mindig is sejtettem, hogy a lelkemben dúló viharok  és általuk okozott sérülések nem múlhatnak el nyomtalanul, hogy előbb utóbb ezek valamilyen formában felütik fejüket.
Hát most eljött az ideje és én eldöntottem, hogy nem mehetek el a dolgok mellett, nem zárhatom magamba a sok rosszat.

Szembenéztem azzal, hogy az ami a fejemben nőtt, teljes mértékben lelki eredetű. Lehetne Csernobilra mutogatni, az egészségtelen életmódra, az örökletes génekre, de én tudom, hogy nem ezek a kiváltó okok. Az elmúlt években rengeteget sajgott a lelkem, rengeteget szomorkodtam, szorongtam, vívódtam, sírtam. Na nem azért mert nekem olyan szörnyű életem van, hiszen van egy fantasztikus férjem és két fantasztikus gyerekem, szép lakásban lakunk és anyagilag sem szűkölködünk.
Most itt folyamatosan írok és visszatörlök, mert nem tudom hol kezdjem vagy ne kezdjem... Honnan indult az ok-okozat.
Legyen ez egy következő bejegyzés.

Diagnózis (OITI)

Megbeszélt időpontban ott voltunk az Amerikai úton és megkerestük az orvost.
Mivel előzetesen utánanéztem a neten, kb. olyannak képzeltem, mint amilyen. Kérte, hogy várjunk rá még, mivel van egy gyors műtétje (gerincsérv). Ezután fogadott az irodájában minket.
Ránézett az MR- felvételekre és azonnal rávágta, hogy ez egy glioma. Természetesen néztem rá értetlenül.
A glioma egy egyelőre jó indulatú agydaganat, mely egy idő után el kezd nőni, majd rosszindulatúvá válik. Nem térfoglaló, így nem okoz semmilyen panaszt. Beszédzavart és epilepsziás jellegű rohamot akkor okoz, mikor már rosszindulatú. A rosszindulatú glioma már a végstádium. A betegek felénél 5-10 év a túlélési statisztika.
Az enyém nem túl ideális helyen helyezkedik el és rosszul műthető. Ez azt jelenti, hogy meg tudják műteni, meg is kell, de nem tudják teljesen eltávolítani, mivel az agyban szétterjedve helyezkedik el.
Mivel egyelőre még csak 2 cm-es, lehet várni a műtéttel, hátha nem nő a továbbiakban. De ha elkezd növekedni, akkor meg kell műteni, majd utána szükségszerűen kemotárepiára is sor kerülhet.
Az orvos azt mondta, a döntés az enyém és eddig az ő praxisában valahogy mindig jól döntöttek a betegei. Mintha megéreznék mit kell csinálni.
Én azt választottam, hogy várjunk. Nem akarok rögtön "fűrész alá" kerülni. Nem engedem, hogy az a 2 cm-es kis szar eluralkodjon a testemen. Én akarok irányítani!
Tehát 3 hónap múlva, azaz januárban MR kontroll. Addig pedig kemény meló, hogy rendbe tegyem  magam.

Pánik

Pánik a legjobb szó arra amit éreztem. Kétségbeesett félelem ezernyi kérdéssel. Hogyan tovább? Alig vártam, hogy szabaduljak a "titkomtól".
Sort kerítettem egy találkára két barátommal, akik a legbelsőbb körbe tartoznak. Elmondtam. Döbbenet után bátorítás, biztatás, könnyek és óriási ölelések.
Tudtam, a következő lépés a szüleimet beavatni. Este hazatérve rögtön beszéltem velük. Zavarodottság,  félelem  és pánik jelent meg az arcukon, hisz egyszer már átélték ezt. Az öcsémnél. Ő kigyógyult a lymphomából. Kemény menet volt, de megcsinálta.
Még aznap este (vasárnap), felhívta apu az országos onkológiai intézetet, hogy megérdeklődje, mikor rendel az öcsém kezelőorvosa. Másnap reggel már beszélt is vele. Kaptunk egy nevet tőle, az Amerikai útra (Országos Klinikai Idegtudományi Intézet) és már hívta is. Arra a hétre csütörtökre mondta, hogy keressük meg.
Ennél a pontnál, kicsit megnyugodtam. Tudjuk, mi a következő lépés. A hozzám közelállók, biztosítottak a támaszukról.

PS: Közben csekkoltam az orvost a neten. Csupa biztatót olvastam róla. Gondoltam csekkolom a FB-on is, hátha fent van. ...és megtaláltam, zárt profillal. A profilképén kívül egyetlen kép volt az idővonalán publikusan feltöltve, amin a Balaton-felvidék és Tihany volt. Hozzászólás szerint pedig ott van szőlője a dokinak. Bámulom, bámulom, hiszen ez a környék kedves a szívemnek, a nyaralónk is arra van. Aztán beazonosítom a helyet, hogy a szomszédos falu szőlőhegyéről készült a kép. Óriásit dobbant a szívem. Eltökéltem, hogy ezt mindenképpen jó jelnek veszem. Hiszen ilyen véletlen ritkán van.

2014. november 3.

Neurológiai szakrendelésen 2 - Amikor kézhez kaptam az eredményt

Időpontom volt arra a napra a neurológiai rendelésre, mikorra az eredmény várható volt.Előre cidriztem, hogy megint meg kell jelennem a becses doktornő előtt. Gondoltam felveszem majd a pléhpofát, aztán ágyesz-bugyesz...
Na ja. A pofáraesés. Csak megnézem mi van a leletben. ...és akkor ott látom. Valami van. Bassza meg! Lehetséges astrocytoma!!!! Mielőtt szólítanak vadul nyomkodom a telefonom gombjait, hogy információhoz jussak. Agydaganat! A picsába!!!! Elkezdtem remegni.
Kezébe nyomom őnaccságának a leletet.
"-Hmm, hát ez egy pozitív lelet."
Megint végigsétáltat a rendelőn csukott szemmel. Megnézi az MR felvételt. Kérdezem tőle, látott már ilyent?
Szem kiguvad.
"-Milyent?
-Ami a képernyőn van.
-Most én élnék azzal a jogommal, hogy nem nyilatkoznék."
Keserűen felnevettem. Mondom neki, az hogy a tesómnak lymphomája volt, mennyire játszik?
"-Még az is lehet, hogy ez az... A szédülése viszont biztos nem ettől van..."
Aztán mondta, hogy innentől kezdve neki már nincs tennivalója, menjek az idegsebészetre vagy Pestre.
Minden jót kívánt én meg remegve, rettegve, felkavart gyomorral kimentem.

Hirtelen sötét felhőket láttam a fejem fölött, pedig szikrázott a meleg nap. Torkomat szorongatta a kétségbeesés és szédültem. Felhívtam a férjemet és neki már hisztérikus sírással mondtam, hogy valamit találtak a fejemben.

Neurológiai szakrendelésen 1

Szólítanak, bemegyek, elmondom mi a helyzet. megemlítem, hogy azért jöttem, mert az orvosok mindig prevencióról beszélnek, meg a férjem kollegájának felesége nem rég hunyt el agydaganat miatt. Szem kiguvad:
"-A rák nem jön csak úgy a semmiből! Annak vannak előjelei!"
Oké.
Közli, hogy a háziorvosom az egyik legjobb házi orvos a városban, egészen biztos nem alaptalanul mondta, hogy semmi bajom.
Oké.
Megvizsgál, de nem mond semmit. Illetve de. Hogy a háziorvos által javasolt gyakorlatokat kellene csinálni.
Oké.
Megkérdezi:
"-Vényköteles gyógyszert akar vagy természetes alapanyagút?
-?????? Hát... Amelyik kevésbé káros a szervezetre."
Szem kiguvad.
"-Csak nem gondolja, hogy mi itt mérgezzük as betegeket???
-Hát, szerintem a gyógyszeripar egy jól megalapozott üzlet."
Szem kiguvad.
"-Na ennek most itt se helye, sem ideje, hogy ezt megtárgyaljuk!"
Oké.
Megemlítem, hogy a kezem és a lábam is szokott rendszeresen zsibbadni. Még megvizsgál valamit rajtam és megkérdezi mi a foglalkozásom. Majd mikor közlöm vele, hogy mivel foglalkozom, elégedett fejet vág és a következő lehetőségeket ajánlja fel:
" -Négy lehetősége van. Gyógyszeres kezelés, fizikoterápia, műtét és csuklószorító.
-...és ezt most itt el kell döntenem???
-Igen."
Na itt az én szemem guvadt ki.
Közöltem vele, hogy ennek még utánanéznék. Erre elfordult és az asszisztensnek elkezdte diktálni, hogy a beteg informális tájékoztatást választ a felkínált gyógymódok helyett. Hozzáteszem, semmiféle diagnózist nem közölt velem.
Majd az alábbi módon zártuk le a találkozást:
"-Elküldöm MR-re, de mindketten tudjuk, hogy az negatív lesz!"

Kezembe nyomott egy wikipediaról kinyomtatott papírt mely a "Jóindulatú helyzetfüggő szédülés"-ről szól és ennyi.
Hűűű, ez nagyon kemény volt. Már sajnáltam is, hogy elmentem a nyavajás rendelésre. Szinte szégyelltem magam, hogy zaklatni mertem az elfoglalt doktornőt.
Gondoltam magamban, azért az MR-re elmegyek majd, de aztán ennyi.
Az MR vizsgálatra 2,5 hónapra kaptam időpontot.

Ahogy indult...

2013 májusában elkezdtem durván szédülni. Nem tetszett a szitu, idegen volt és ijesztő. Elmentem hát a háziorvosomhoz. Vérnyomás rendben, elküldött fül-orr-gégészhez és felírt valami gyógyszert.
A fülem rendben volt, én meg becsületesen szedtem közben amit felírt a doki. Aztán abba is hagytam, mert tulajdonképpen semmi olyan tünetem nem volt ami miatt indokolt lett volna a gyógyszer szedése. 
Visszamentem a háziorvoshoz és ő közölte, hogy szerinte semmi bajom, ez egy állapot mint az éhség és a szomjúság, egyszerűen szokjak hozzá. Jó.
A nyár végére aztán megszűnt a szédülésem. Idén tavasszal viszont megint elkezdtem szédülni. Férjem noszogatott, hogy menjek már végre el rendes dokihoz. Szóval május környékén kértem beutalót a neurológiára. Kaptam is időpontot a nyár közepére. 
Közben a férjem kollegájának felesége, agydaganattal való hosszú küzdelem után 35 évesen meghalt. Ez eggyel több indok volt, hogy megnézessem magam. 
A neurológusnál tett látogatásom egy külön bejegyzést érdemel, így majd innen folytatom.