Közben, ami zajlik

Oké, hogy elmentem hálidéjre kicsit kikapcsolni és oké, hogy sikerült is, de közben azért nagyon kemény időket élünk meg.

Ugye volt a balhé, ami arra az elhatározásra juttatott minket, hogy bazi nagy hitelt felvéve, tök új életet elkezdve, elköltözzünk innen. 34 éve élek itt, 18 éve a férjem is. Soha nem éreztem igazán magunkénak az otthonunk, valójában én még mindig az otthon lakó lány vagyok. Nem részletezem mennyi konfliktus, sírás, néma hónapok, folytonos szorongás, megfelelési kényszer, alárendeltség volt jelen az életünkben. Tudom, hogy ezért betegítettem meg magam. Most pedig úgy döntöttünk, hogy ezen változtatunk. ...és nagyon komolyan gondoljuk!
Nagyon kemény lesz, de bevállaljuk. Kilépünk a komfortzónánkból, elhagyjuk az aranykalickát.

Persze nem ilyen egyszerű, mint ahogy leírom.
Mindehhez az kell, hogy apám elengedjen.
Mert róla szól itt minden.

Az elutazás előtt odajött hozzám bocsánatot kérni és kért, hogy béküljünk ki. Mondtam neki, hogy nem ilyen egyszerű ez. Próbáltam neki megmagyarázni, hogy mit érzünk, gondolunk mi és közöltem vele, hogy elmegyünk. Természetesen nem akarja, hogy elmenjünk. Nem érti az egészet. Vagy csak nem akarja érteni. Látom rajta, hogy össze van törve, maga alatt van. Azt mondta, nincs életkedve.
Rájöttem, hogy neki vannak igazán problémái. Mert én meg tudom beszélni a férjemmel, barátaimmal, ha valami bánt. Van kivel osztozzak az örömben, szomorúságban. Neki viszont nincs partnere az életben. Anyám soha nem volt partnere, mert a kezdetektől alárendelt szerepre kényszerült, gyakorlatilag egy háztartási alkalmazottnál több soha nem volt apám családjának a szemében. Barátai szintúgy nincsenek apámnak, mert az nem fért bele a családképbe. Egyik testvérének sincs egy szem barátja sem gyerekkorból vagy diákévekből. Ez félelmetes.
Szóval rájöttem, hogy apám egyedül van a gondolataival és neki nincs kivel osztozni az érzéseivel. Megsajnáltam. Segítségre van szüksége. De hogyan segítsünk egy olyan embernek aki nem hagyja magát??? Nem cipelhetem magammal az ő problémáit is. Nekem van családom és nem apámhoz mentem feleségül.
Anyám látszólag érti a helyzetet és ő tudomásul vette, hogy el akarunk menni. Azt is tudja, hogy apámnak beszélnie kellene valakivel aki kicsit jobb belátásra, megértésre bírja.
De amióta rájöttem, hogy valójában apám nyomorúsága az, ami kivetül rám és a családra, mintha lejött volna rólam egy súly. Mert nem nekem van bajom amit meg kell oldani, hanem neki. Én már keményen dolgozom azon, hogy felismerjem a saját megoldandó problémáimat és nagyon jól haladok. Férjem szerint rengeteget fejlődtem az utóbbi időkben. Önkritika, empátia, tolerancia, felismerés, elismerés, elfogadás. Ezek a dolgok állandóságot képeznek már az életemben és alkalmazni is tudom őket.
Tudom, hogy nem lehet 60 éves embereket megváltoztatni, de jó lenne ha apám is megtanulná ezeket a dolgokat. Mert egy ismerősöm mondta: " Miért ne tanulhatna a szülő a gyerektől?"

Mióta megjöttem "ideális" itt a hangulat. Kicsit úgy érzem, apám a szőnyeg alá söpörte az elmúlt másfél hónap eseményeit. Látom rajta, hogy igyekszik normálisan viselkedni velünk, de azt is látom, hogy néha erőltetetten megy ez neki. Nem tudom eldönteni, hogy ez fejlődés a részéről vagy egyszer csak megint felgyűlik benne minden és újra kitőr.Legbelül érzem, hogy még a java hátra van. De készen állunk.