2014. november 24.

Találkoztam a Pajesszal...

Nem is tudom mivel kezdjem...
Ő azzal kezdte, hogy "elmúlt, vége". Néztem értetlenül és kérdeztem: mi??? Még most is érthetetlen számomra az egész. 
Szerinte megváltoztam, nem vagyok a régi. Szerinte teljesen a férjem hatása alá kerültem és totál egy követ fújok vele. Cinikus vagyok, képmutató, leszóló, leugató, túl őszinte meg még nem tudom mi. Felsorolta az összes rossz tulajdonságomat, rossz szokásomat, mintegy tudtomra adva, hogy neki ebből elég volt. Szerinte ő mindig a rossz volt mellettem és nem álltam ki érte. Felemlegette, hogy ráerőltettem az én barátaim társaságát, pedig neki többnyire nem volt ínyére. Az is bosszantotta, hogy egy alkalommal, egy lapon említettem két másik kedves barátommal. Nem hallgattam meg, nem értettem meg és valójában nem is ismertem őt. Szóba hozta azokat a sérelmeket, melyek évekkel korábban történtek és akkor már megbeszéltük.
Felhozott még jó pár dolgot, aminek semmi köze nem volt a kapcsolatunkhoz, de elég számonkérő volt a részéről. 

Közben próbáltam feldolgozni a hallottakat és higgadtan reagálni. Többé-kevésbé sikerült. 
Amit akartam, elmondtam neki. Hogy nálam a barátság és a szeretet feltétel nélküli. Én őt elfogadtam olyannak amilyen. Az összes hasonlóan emberi hibáival együtt, melyeket bennem is kifogásolt. Nekem ő mindig is a csúcson helyezkedett el, mint barátnő és senki nem volt egy szinten vele. Soha nem beszéltem róla degradálóan, cinikusan vagy rosszindulatúan. Mindig a legjobbakat akartam neki. Mint egy IGAZI BARÁT! Elmondtam, hogy én ennél jobb barátnő soha nem tudtam volna lenni. 

Nem gondoltam volna valaha, hogy ilyen csalódás fog érni az életben. Pasi még így nem ejtett át és nem okozott fájdalmat úgy, mint ő. Azzal tisztában voltam, hogy sok mindenkivel összerúgta már a port, de úgy gondoltam, rám nem kerülhet sor. 
Úgy érzem, csak egy szereplő voltam a legjobb barátnő játékban. Mert ez az volt. Játsszuk azt, hogy te vagy a legjobb barátnőm! Jópofa játék! De a királylány ráunt a játékra és mellőzve, kidobta a társszereplőt. 
Rájöttem, hogy soha nem szeretett úgy, mint én őt és soha nem voltam olyan fontos tétel az életében mint ő nekem. Amellett, hogy borzasztóan szomorú, félelmetes is, hogy valaki képes így eldobni magától valamit, ami más számára kincs. Az is megfordult a fejemen, hogy lehet ő nem is tud szeretni?
A FB oldalán ezt postolta: "Az, hogy kizárok embereket a életemből, nem azt jelenti, hogy utálom őket, hanem, hogy tisztelem saját magamat." Lehet, én vagyok naivan ostoba...

Sokat sírtam, nagyon sokat. Nem tudom, valaha fel tudom -e dolgozni ezt vagy elmúlik -e a seb, amit ejtett rajtam. Tudom, hogy túl kell lépnem, de egyelőre még össze vagyok zavarodva. 
Azzal váltam el tőle, hogy jegyezze meg, az én ajtóm mindig nyitva áll és én nem égetem fel a hidakat magam mögött. 
Nem könnyebbültem meg. Eddig sem volt a rovásomon más, csak az, hogy emberből vagyok. Nincsenek rosszabb tulajdonságaim vagy szokásaim mint neki, vagy bárki másnak e világon. Ha biztosan tudnám, hogy nagyon csúnya dolgot követtem el, sokkal könnyebb lenne "vezekelni". Így csak marad a drága idő, ami majd begyógyítja a sebeket.

Egyébként meg ez most nagyon aktuális számára:


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése