2014. november 8.

Ok-okozat

Húszévesen kerültünk szembe azzal, hogy szülőkké válunk, hogy családot alapítunk, fészket rakunk. Kézenfekvő és kényelmes megoldásnak tűnt, hogy a szüleim mellé, külön háztartásba, de közös udvarba rendezkedjünk be. Kisebb döccenőkkel, de működött a dolog jó pár éven keresztül.
Aztán az évekig tartó szolid családi élet és enyhe begubózás után, egy váratlan élmény hatására nekem kinyílt a világ. Az életünk kissé a feje tetejére állt, kizökkent a megszokott kerékvágásból. Olyan dolgokat engedtem meg magamnak, melyekre mindig is vágytam, de az évek alatt elfojtottam a feléjük irányuló vonzódásomat. A férjemmel való kapcsolatom veszélybe került, a házasságunk krízisbe jutott. Mindennek, kívülről szemtanúi és fültanúi voltak a szüleim és a testvéreim, hiszen az életünk előttük zajlott. Számukra úgy tűnt, úgy élünk, hogy az összeegyeztethetetlen a szolid családi élettel. Konkrétan nem szóltak bele, de félig-meddig belekontárkodva úgy formáltak véleményt, hogy az mérgezte mindenki mindenkivel való kapcsolatát.
Apám volt a fő kirobbantója a keserűségnek, a megbántásnak, a szomorúságnak, a méregnek, a meg nem értettségnek, ami az évek alatt rakódott szépen le bennem. Ehhez még hozzájött, hogy senki nem állt mellénk a családban, se anyám, sem testvéreim, se kérésztanyám, se unokatestvérem. Pedig sokan minket sajnáltak.
Azért írom, hogy mellénk, mert menetközben a férjemmel eltökéltük, hogy igenis összetartunk és meg fogjuk menteni a kapcsolatunkat, kicsiny családunkat. Illetve a bántások sorozatában, rájöttünk, hogy csak egymásra számíthatunk.
Voltak durva dolgok. Foghegyről odaköpött beszólások, rosszindulatú vádolások, hátulról érkező véleményformalások, megalázó helyzetbekényszerítések, degradáló jelenetek, néma egymáshoz nem szóló hónapok.
Ha most ezt olvassák a szüleim és a testvéreim, biztosan azt gondolják, megint túlzok, ez nem is így volt. De!!! Az amit én éreztem és érzek a történtek által, ami lezajlott bennem, mind így rakódtak le. Azt hogy én mit éreztem, csak én tudhatom és nincs okom valótlant állítani.

Drága szüleim, testvéreim! Ne bántásnak vegyétek ezeket a szavakat! Ezek megtörtént tények. Ezeken a sérelmeken kell dolgoznunk, hogy ne legyen több ilyen a jövőben!

Olyannyira állandósultak és rendszeressé váltak az összezörrenések, nézeteltérések, a mély sebeket okozta események, hogy azon keseregtünk, miként lehetne kilépni ebből. Nem láttuk a kiutat, mert a tulajdoni,- és telekviszonyok által lehetőségünk nem volt elmenni.
Megegyeztünk férjemmel, hogy nincs más lehetőségünk, mint jópofit vágva, minimalizálva a konfliktusokat, elkerüljük a súrlódási pontokat. A mi várunkat viszont erősítjük, egyben tartjuk kis családunkat és annyi időt töltünk együtt amennyit csak lehet.
Úgy tűnik a glioma megelőzött. Elkezdte alattomos misszióját a fejemben.

PS: Mindenben van valami jó. Miközben én éltem a kinyílott a világ számomra-szerű életet, szert tettem pár remek barátra. Olyan emberek váltak az életünk részeivé, melyek jelen pillanatban óriási támaszt, rengeteg szeretetet, odaadást és figyelmességet nyújtanak. Azért mondom, hogy nekünk, mert kicsiny családom részeivé váltak, a gyerekeim, férjem elfogadták őket és számukra is fontos részét képezik a mindennapjainknak.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése