2014. november 8.

Van még valami.... a Pajesz

A Pajesz, középiskolai osztálytársam és húsz éven át a legjobb barátnőm volt. Olyan barátnő aki mindent tudott rólam és én is róla. Olyan, akivel egyszerre kívántuk meg a mézes zserbót, akivel a legnagyobbakat tudtam bulizni, akivel sülve-főve együtt voltunk, ha úgy adódott. Aki mindig felhívott, ha a világ másik felén volt éppen, aki ugyanolyan dolgokat szeretett mint én, akit én feltétel nélkül szerettem, a hisztijeivel, a szétszórtságával, a depresszióival, szeszélyességével.
Amikor hívott így szólt a telefonom:



Azért csak volt, mert tavaly nyár óta egyszerűen kizárt az életéből. Próbáltam kezdeményezni, írtam neki, feltéve a kérdést, hogy mi a baja. Születésnapján is küldtem neki üzenetet, de semmi. Néha bennem volt, hogy eléállok és számonkérem, sokszor pedig a büszkeségem kerekedett felül, hogy szarom én le...
De belül emésztett, nagyon emésztett. Nincs olyan hét, hogy ne álmodnék vele. Hogy veszekszem vele, vagy hogy sírva egymás nyakába borulunk, vagy hogy nem vesz rólam tudomást. Őrülten hiányzik, végtelenül szomorúvá tesz és fáj. Pedig én jó barátnő voltam. Tiszta, őszinte érzésekkel, odaadással, lojalitással. Ennél jobb barátnő, soha nem tudtam volna lenni.
Azt hallottam vissza, hogy elege lett belőlem. Nem értem. Van ilyen? 20 év után?
Érzem, hogy ez is generálta azt a kurva gliomát.
Így most szembe kell néznem vele. Ha minden igaz, hamarosan találkozunk és az ő szavaival élve, "csak őszinteségre számíthatok".
Hogy hogyan szántam el magam rá? A következő bejegyzésben leírom.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése