2014. november 10.

Bátorság

Azt már említettem, hogy több "jelet" kaptam, hogy szembe kell néznem a belső nyomorúságommal és változtatni kell rajta.
Egy számomra nagyon kedves ismerősöm, valójában már barátnőm, írt nekem egy szívből és szívhez szóló levelet. Ebben azt tanácsolta, hogy írjak hálalevelet mindenkinek, akivel valaha konfliktusom volt. Ez segíteni fog abban, hogy kicsit megkönnyebbüljek. Olyan feladatnak tartottam, amit a mi családunkban képtelenség véghez vinni.
De rájöttem, hogy muszáj változtatni ezeken a dolgokon.
Így napokig érlelődött bennem a gondolat, hogy beszélni kell velük. Hogy kicsit mindenki forduljon magába, hogy beszéljünk a problémákról, hogy mutassuk ki az érzéseinket, hogy legyünk megértőbbek és elfogadóbbak, hogy önzetlenül szeressünk, hogy nyissunk egymás felé, hogy legyen bensőségesség, meghittség.
Aztán október 23.-án tudtam, hogy közös családi ebéd lesz, így egész délelőtt gyűjtöttem a bátorságot. Nagy dologra készültem.
Szót kértem és kaptam. Könnyekkel küszködve, kipirult arccal elmondtam mindezeket. Nem szóltak le, nem cáfoltak, inkább lehajtott fejjel bólogattak. Szüleim, testvéreim. Apám is elgondolkodott. Tudom, hogy érti, miről van szó. Ő egy hangos, kihaénnem, megmondó Jani, aki valójában legbelül egy zokogó kisgyerek. Elmondtam nekik, hogy lesznek olyan dolgok majd, amik még nem voltak a családban, amire nem számítanak, mert apró lépésekben változtatni kell sok mindenen.

Másnap, mikor elmentünk két napra túrázni, indulás előtt mondom a férjemnek:
"-Gondoltam rá, bemegyek faterhoz puszival elbúcsúzni.
-...és miért nem?
-Áááh, még korai...
-Miért? El kell kezdeni valamikor!
-Igazad van!"
Odamentem apámhoz és puszival lebúcsúztam tőle. Láttam, hogy zavarba jött és meghatódott. De tudtam, hogy ez jó!
Pár nappal később megírtam a hálalevelet apámnak. A barátnőmnek igaza volt, könnyek közt, zokogva fogom ezeket a leveleket megírni, de jobban fogom magamat érezni utána. Ez így is volt.
Átvittem a levelet apámnak és láttam, hogy zavarban van. Másnap anyu mondta, hogy "Apád eldugta ám a levelet! Nem engedte elolvasni." Tudom, hogy örült neki és meghatotta. Ez jó volt.
Pár nappal később megírtam Pajesznak is a hálalevelet. Ezt is zokogva. Aztán gondoltam egy merészet, gyakorlom a bátorságot és személyesen fogom elvinni neki. Izgultam mint egy kisgyerek, de aztán sima ügy volt. Beadtam, mondtam, hogy ez az övé és megyek is. Sokkal jobban éreztem magam utána!
De tudtam, hogy ez még csak az első lépés volt, még nagyon sok minden van hátra. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése